Írások

Everybody has experienced that kind of day…

Everybody has experienced that kind of day. You know, the kind of day when your clock just decides not to wake you up early enough and—by this treacherous act of his—he cruelly takes away your precious time to dress up peacefully causing you to rush and to bump into something painfully sharp, like those edges of certain wardrobes and then you don’t even have time to drink your coffee which is basically the only positive thing about getting up—and then you would only find out that you have forgotten something at home that the boss had asked for when you are late for work and the boss asks you why the hell are you late, your best friends turns out to be an asshole and everybody is just not nice and you are really not quite happy with those tons of responsibilities and expectations that have decided to start a family on your shoulders—and you wonder what had happened to those dreams you used to have. And then you only wish to… Well, people wish to do different kinds of things in these sort of situations.

The Knight was having one of these days in a kingdom where mighty dragons used to be protecting legendary treasures and noble knights used to be roaming the land seeking glory and battle and glorious battles and battlerious glory, in a kingdom that was long forgotten by most humans. Well, this Knight didn’t have any trouble with his clock and his biggest problem was not the lack of the morning coffee—but he did wish to… Well, he wished different kinds of things in these sort of situations.

He really did have some serious problems. Grave problems, really. He wasn’t just any kind of knight I can assure you—he was the Knight and that everybody very well knew. Although he was the Knight and everybody did know that he was the Knight; the Knight had some really serious issues. No, it was not regarding any kind of Princess as one would naturally assume nor was it about any sort of thievish woman—his heart was still in the right place, it had not been stolen by any human beauty, if I’m not mistaken.

What was the trouble then? Well, it’s rather complicated. This Knight would get up every morning and then he would regret getting up almost every morning. He would do the usual daily routine day after day, night after night and would sink deeper and deeper into a dark and desperate mood. This was not how he wanted his life to be—he strived for the glamour of glory, he thought his life could be so much more than it is now! He wanted to be a knight—and yet, when he became a knight and saw what it was like, he understood it was not what he thought it would be.

Swords and dragons, noble horses and treasures and princesses, thrilling adventures… Where was all that he had dreamt of? When did the things that matter fade away? Though he didn’t wonder much about this kind of things anymore. He mostly just went on with his life.

But still, in the mornings, he would feel a distant shiver, a feeling long forgotten just in the moment before he would really be awake—when he was on the thin line between the state of being asleep and being awake he often felt an uncertain, elusive feeling, but whenever he would try to reach to it he would never be able to hold it completely—and then he would suddenly awake and there would be nothing else but the sky just outside the windows and the birds singing their beautiful songs. And then, as he would put on his cuirass and pick up his shield and his fine long sword he would only remember that there had been something, there was something that’s not right: something that was supposed to be in a different way.

The mail would usually only bring some stupid advertisements about the “newest and coolest” swords of the kingdom and other things showing that people are growing more and more arrogant and awful and ignorant of the good old values. “Hack, what the hell is wrong with this world?”—he often asked himself.

This day, however, he didn’t have much time to storm about the world and where it had gotten: his mind was occupied with different problems. It was just one problem actually, but a really big one indeed—the Knight had been ordered to slay a dragon. A real dragon! Man, this was something he hasn’t done in a while—it was a real challenge, one that required his full attention.

After riding to the destination where the dragon was supposed to be, he hesitated for a blink of an eye. “Do I really wanna do this?”—he asked himself. But he then made up his mind and entered the cave. It was not a dark cave, on the contrary, it was very bright and cozy. Didn’t look at all like a dreadful dragon’s lair. Well, it soon turned out that it wasn’t.

“Hello dear Knight”—said the Dragon—”How are you this lovely morning?” The Knight was a tiny bit surprised—this was not the greeting he’d expected.

“Huzzah!”—he said in a firm voice—”prepare to be slayed, you horrible monster!”

“No.”—was all the Dragon would say.

“What?”—The Knight was yet again a little surprised. If someone had cared to look at his face closely, well, that someone would have realized that the Knight was really—and I mean really confused. He lowered his sword—with which he was just about to attack the dragon the other moment—and looked painfully dumb at this point.

“I said no,”—said the Dragon cleansing his clawy fingernail—“there will be no blood spilt today.”

“But, I am supposed to slay you, you awful creature!”

“No, you’re not. Those times have passed.”

“But what am I supposed to do then if I can’t slay you? I mean, I am supposed to be the Knight, the mighty dragon slayer, right? Wh… what am I supposed to do now?”

“Well, that’s something you’ll have to figure out on your own”—said the Dragon turning his back on the Knight. The Knight was at pains to understand what has just happened to him, but he didn’t have much time, since he would find himself awaken in the 21st century in the next moment, in a place that was not quite forgotten by humans and which had not been a kingdom for a while now.

He didn’t know why he woke up. It was not his clock that woke him—either the clock was broken or it was just too early. He gazed outside his window—out there was a blue sky and he could hear the birds singing their beautiful songs. For a moment, he was at peace. It wasn’t long though until he noticed that it was way past getting up time and that he probably wouldn’t even have time to drink his coffee. He reminded himself not to forget to bring some papers to school that day, and then, he heaved a long and very slow sigh…

A kalap

Egy kellemes nyári napon történt az egész. Az is lehet persze, hogy még tavasz volt, ki tudja már, meg hát nem is ez a lényeg. Mindenesetre igen kellemes, meleg nap volt, de azért túlzott hőségről sem beszélhetnénk; s már ahogy csak az ilyen napokon lenni szokott, a madarak csiripeltek, az ég kékségét pedig csak néhány fodrozódó felhő szakította meg itt-ott.

Egyszóval kellemes volt ez a délután – ugyanis egy délután történt mindez –, de azért mégis hagyott valami hiányérzetet maga után. A mindennapok szürkesége után valóban felüdítően hatottak ezek a napok, melyek a pihenés napjai voltak; de mégis, furcsamód valami csak hiányzott. Nem volt olyan teljes az élet, mint korábban, a bezártság, a hajszoltság emlékei még nem múltak el teljesen – bárha halványodtak is; s a jövő gondterhesnek tűnt, annak ellenére, hogy pontosan nem is lehetett volna megmondani, mi is lett volna benne olyan borús.

Hiányzott valami, valami olyan, mint amit az ember réges-régen érezhetett; de már jó ideje nem, csak néha, bizonyos ritka pillanatokban bújik elő ez az érzés, egy hangulat távoli emléke, de akkor mindennél jobban hiányzik. Az a pillanat, mely – most már olybá tűnik – a letűnt és gondtalan gyermekkor sajátossága volt, a szabadság, a tavasz adta túláradó boldogság: szerfeletti öröm valami konkrét ajándék vagy játékszer fölött, de ami még fontosabb, valami megfoghatatlan, és mára már emlékké halványuló dolog miatt.

Hát ilyen nap volt ez, illetve délután; legalábbis valami ehhez fogható, amikor a fentebb említett eset történt. Tudnivaló, hogy a történet hőse igen nagy gyakorisággal vesztette el vagy tette egyéb módon használhatatlanná óráit, s ezen a délután, nos, ezen a délután megérett benne az elhatározás, hogy egy új karórára bizony szüksége van, és bár az új órához jutás sajnos maga után vonja azt is, hogy a házból ki kell mozdulni, végül csak tett követte az elhatározást, méghozzá a szokásostól kissé eltérő módon.

Az órás nem volt messze, egy közeli tér egyik sarkán feküdt, olyan tíz-tizenöt percnyi távolságra lehetett kényelmesen sétálva. Egyébként nem lehet ezt pontosan tudni, mert mindig mindenki biciklivel járt még ilyen közelre is: az idő, mint sokan mondják, pénz, de ha mégsem, akkor sem érdemes vele pocsékolni, nemde? Ilyen és hasonló megfontolásokból járt mindenki biciklivel ebbe az óraboltba, de ki tudja minek köszönhetően, hősünk ma kivételesen nem biciklivel, hanem gyalog ment.

Kellemes nap volt. Nem volt se túl meleg, se túl hideg, és az új, barna bőrcipő halkan kopogott az aszfalton, kellemesen összhatást keltve az összes többi egyszerű, ízléses ruhadarabbal. A cipő tulajdonosa tehát békésen ballagott a már többször bejárt útvonalon, gondolatai meg, mint mindig, ha nem zavarta őket halálos fáradtság, gyorsan zsibongtak. Azért volt valami, ami nem engedte, hogy teljes boldogságban és békességben szemlélje ezt a délutáni városképet, valami meghatározhatatlan, de azért mégis nyomasztó dolog.

Viszonylag hamar megérkezett a boltba, és az órák hatalmas választékát látva ismét megállapította, hogy ez egy rendes kis bolt, ezen érzését csak erősítette az, hogy az eladó, aki miután lerakta a telefonkagylót, egy olyan beszélgetést folytatott vele, mely se nem suta, se nem kellemetlen és frusztrált nem volt, így hát volt ideje, hogy egy barátságos, bár ezért mégis idegen légkörben nézelődjön. Ki is választott végül egy órát, majd a vásárlás után felcsatolta azt, bőrszíja volt, ami gyakran kellemetlennek bizonyul, főleg a meleg napokon, de egyelőre nem volt vele semmi gond. Az óra számlapja is kicsinek tűnt így második pillantásra, bár nem vészesen. Miután kilépett a boltból, pár lépésre megállt tőle, hogy közelebbről megvizsgálja új szerzeményét, amit saját pénzéből vett. Az óra nagyon is jól nézett ki. Elegáns volt, számlapja pont megfelelő nagyságú, külleme szolid, egyszóval – szerethető egy óra volt.

Az órás bolt, mint már említettem egy ütött-kopott tér sarkán állt, de ez a tér most, ezzel a felettébb nagyszerű órával a kezén, sokkal szebbnek tűnt: a gyep és a virágok sokkal élénkebb színűek voltak, az út mentén kővel játszogató kislány is kedvesebbnek látszott, talán még az ég is kellemesebb színt öltött.

Minden egyes lépésével fokozódott vidámsága, az ismert képnek új és érdekes részleteit fedezte fel. A sarkon oldalra pillantva egy öreg urat és feleségét látta, ahogy karon fogva sétálnak, s az öreg úr fején egy kalapot pillantott meg. Egy szürke kalap. Szokványosnak mondható, bár manapság már semmiféleképpen nem divatos kalap volt, szegény kalapok ugye, már leginkább semmilyen formában nem divatosak mostanság. Pedig mi mindenre jó is egy kalap! Szépen meg lehet hajolni vele, meg lehet biccenteni, kar alá csapni, félszegen kézbe fogni, és legfőképpen: meg is lehet emelni, köszönéskor. „Hmmh, milyen csodás dolog is a kalap…” – gondolta az elegáns cipő és óra újdonsült tulajdonosa, majd ezen okból kifolyólag egy kalapot csapott fejébe. Vidáman ment tovább, képzeletbeli kalapjának tulajdonában, és vidáman nézett az emberekre, akik olyan tudatlanok voltak, hogy még azt sem tudták, hogy neki egy kalap van a fején. Ha! Még ezt se tudják, hogy neki kalap van a fején! Már-már fütyörészni kezdett, vagy épp táncra perdült volna (bár ezt nehezen tehette volna, hisz nem tudott táncolni), amikor hangos ricsajt hallott hátulról.

Néhány siheder csapta a zajt, mögötte jöttek, hangosan röhögtek valami trágár viccen, ami biztosan az ő kalapja ellen irányult. Inkább vissza se nézett, csak ment tovább, de hiába, ezek ott hátul, hát nem is emberek ezek, fellökték, s ő védtelenül elesett, rá az aszfaltra, még a keze is maga alá került, csúnyán megütötte magát. Szúró fájdalmat érzett kezében és egyik lábában is, tenyerét meg felhorzsolta, csöpögött róla a vér. Egy pillanatig ott maradt, a földön, ijedten, s hallgatta, ahogy a szíve a torkában dobog, érezte, hogy gyomra kicsinyre húzódott össze. Félve feltápászkodott, pillantása a röhögve továbbfutó fiúkról órájára siklott, s ott dermedten megállt. Nézte az új óráját, a szép, szolid óráját, az órát, melyet épp az imént vett saját pénzén, nézte, és valami elfogta a torkát, valami fojtogatni kezdte a torkát, könnyek tolultak a szemébe, nézte az órát, melyet most vett magának, ezen a kellemes délután, amikor az idő se túl meleg, se túl hideg nem volt, nézte, és szája önkéntelen is eltorzult, és már nem bírta tovább. Leroskadt. Aztán észrevette, hogy a kalapja sincs már a fején. Végső elkeseredésében még körülnézett, segítségkérően, de senki nem látta őt, vagy ha mégis látta, fontosabb dolga akadt, mintsem hogy törődjön vele. Ott ült, s lassan megindultak könnyei, torkát halk zokogás rázta, s magába roskadva nézte órája betört számlapját.

S a kalapja eltűnt. Talán örökre.

Idő

A férfi hirtelen felriadt – el sem tudta képzelni, mi ébresztette fel, és nem tudta, hol van. Egy kényelmetlen, számára idegen ágyon feküdt, egy üres és ismeretlen szobában. Felült, és körbenézett: az ágyát kékesen csillogó acélfalak zárták körbe. A mennyezet, sőt a padló is acélból készült: mindkettő hűvösen fénylett. Az előző napra gondolt, minden emlék egybefolyt előtte, feje tompán sajgott. A szobában hideg volt, s testét csak vékony ruházat fedte. Még mielőtt rendezhette volna gondolatait, az acélfalak megmozdultak, hangtalanul beljebb lendültek, majd megálltak. Minden újra mozdulatlanná dermedt, a férfi most a falnál állt, dideregve tapogatta ujjaival a hűvös acélt. A lába már teljesen átfagyott, egyik lábfejét határozatlanul a másikra rakta. El sem tudta képzelni, hogy mi történik körülötte, az acélfal simára csiszolt és kemény volt. Értetlenül állt a fal mellett, majd tétován visszalépett az ágy felé, a fal ismét megmozdult, majd hangtalanul megállt megint, már közvetlenül az ágy széleinél. A férfi önkéntelenül hátrahőkölt, tekintete az ágyra siklott. Kétségbeesetten nézett fel, acél mindenhol. „Gondolkodj, üvöltött fel benne valami, gondolkoznod kell!” Ismét az ágyra nézett, egyszerű, gyenge faágy. Teljesen idegen volt számára. A saját szobájára gondolt, és semminél nem vágyott jobban arra, mint hogy saját ágyában lehessen. A feje tompán lüktetett. Az acélfalak bentebblendültek, az ágy hangos reccsenéssel tört széjjel, apró forgácsok szóródtak szét az acélkamrában. Hirtelen minden kitisztult az elméjében – tudta, hogy mi történik vele, és tudta, hogy mit kell csinálnia. A gondolat ott volt a fejében, de túl nagy volt, túlzottan összetett, és nem bírta egyben tartani, a gondolat kicsúszott, elveszett és cseppekre tört. „Nem! Muszáj az egészet egyben átgondolni!” A fal előrelendült, hátralökte a férfit, elvesztette egyensúlyát, alig tudott megállni a lábán. „milyen tömör” Az acél már egészen közel volt hozzá. Egy furcsa érzés körvonalazódott fejében. Rövid életére gondolt, bizonytalanul az ágy darabjai felé lépett, lába egy fadarabban megbotlott. „értelmetlen” Elkeseredetten összerándult, nem csinált semmit egész életében. „gondolkozz milyen lehetőségek” A falak minden hang nélkül préselődtek bentebb. Fázott, és fájt a feje. Összeszorult a gyomra, nem tudott gondolkozni. „befejezni” Eszelősen nézett a kék acélra, minden izma megfeszült, üvöltött. Érezte testén a falból áradó hideget, érezte maga körül a mozdulatlan, sima tömeget. A fal előremozdult. „hideg van” Elkezdett nevetni, ilyen még soha, senkivel nem fordulhatott elő, hangosan nevetett, majd ordított. A fal megmozdult, már minden oldalról a hideget érezte. Üvöltött, öklével a falat verte, minden izmával neki feszült. „időre” A fal hang nélkül nyomta beljebb. Félt, és nem volt ideje gondolkozni, pánikszerűen nézett körbe, nem tudta, hogy mit csináljon. A fal bentebb préselte, hiába feszült neki. „miért” Olyan sok mindent csinálhatott volna. Most minden hideg. A fal előre lendült, érezte, hogy nyomja csontjait a rideg acél. Félt. Dermedten állt, egyedül, nyomta a fal. Csontjaiban érezte a hideget. „esélytelen” A fal ismét megmozdult, érezte, hogy csontok roppannak benne. Csak egy ke